E/3
Nagyon nehéz napokat élünk mostanában.
Az emberek fáradtak, furcsán viselkednek.
Az értékrendek felcserélődtek, kissé eltorzultak.
Kevés a mosoly, a felhőtlen jókedv, a séta, a nyugodt tempó.
Egyre több az olyan ember, akik akkor érzik jól magukat, ha sározzák a másikat, ha panaszkodhatnak, ha gyűlölködhetnek és vádaskodhatnak.
Mindezt legtöbbször azok a körülmények alkotják, amelyeknek elsődleges összetevője a pénz, de inkább annak a hiánya.
Családok mennek tönkre, szakadnak szét, mert a vita abból fakad, hogy be kell fizetni de nincs miből, ezt miért vette meg az egyik, mert a másiknak éppen másra kellett volna az a pénz, de arra már nem futotta...
Csak a körül forognak a gondolatok, van-e, lesz-e munkájuk, munkahelyük, fizetésük. Ki vagy be tudják- e fizetni, vissza tudják-e adni, mennyi még a hitel....
Elnyomja az élet összes fontos dolgát ez a sok negatív gondolat és érzelem.
Eltaszítja a kezeket egymástól, beforrasztja a szájakat egymással szemben, vagy ha kinyitja, akkor csak úgy árad és fröcsög belőlük a keserv és a vád a másik felé.
Elfelejtenek mosolyogni, kedvesen szólni egymáshoz.
Elfelejtik a sok kis apró élményt, ami összeköti őket.
Elfelejtik, majd lassan el is hagyják ezeket a rettentő fontos dolgokat.
Az odafigyelést a másikra, a törődést, a hallgatást, a másik meghallgatását.
Szajkózza mindenki a magáét, a maga sérelmét, a maga valósnak vélt igazát, becsukja fülét, a szemét és a száját, egyedül megtestesíti a három majmot...
Megfeledkeznek emberi mivoltukról, hogy ők ennél többre is képesek. Bezárják a szíveiket és nem engednek közel már senkit sem, mindenkiről csak az ártó szándékot feltételezik, és már nem is hallják meg a mondanivalók, a mozdulatok rezgéseit, csak azokat a felhangokat, amiket maguk akarnak hallani.
Szelektív lesz a hallásuk, a látásmódjuk, az értékítéletük, de legelső sorban az önbecsülésük.
Pedig itt kezdődik minden.
Ez a lehető legnehezebb dolog.
Az önbecsülés.
Mert az vagy van, vagy nincs.
Az önbecsülés az ember önmagára vonatkozó értékítélete, amely azt mutatja, hogy valaki tudatában van saját emberi méltóságának, szellemi, erkölcsi értékének. Ez egy lelki magatartás, jellemvonás vagy saját magával kapcsolatos hozzáállás. (Idéztem...)
Ne keverjük a nagyképűséggel, az okoskodással, az már egy elfajzott ága az előbbinek, nem is erről szeretnék beszélni.
Önbecsülés.
Ha az ember nincs tisztában a saját értékeivel, folyton harcban fog állni magával, és ennek következményeként a világgal. Mindig voltak és lesznek is olyan egyedek, akik igyekeznek aláásni ezt, mert az valamilyen, számomra meg nem érthető módon, örömet okoz nekik.
Ezek azok az apró dolgok, amelyek szépen, lassan megfosztanak az önbecsüléstől. Nagyon-nagyon apró dolgokról beszélek, amit, amikor kimond az ember jelentéktelennek tűnik, a maga szemében, de másikon hatalmasat sebet ejt.
Példálózzak?
Hát kedves Hölgyek és Urak, akkor most jól tessék figyelni.
Tegyünk említést arról, amikor a házastársak nem veszik figyelembe ezeket az apróságokat.
Férjekről:az egyiké az olyan tutyi-mutyi, bezzeg a szomszéd, az egész nap jön, megy intézkedik. Miközben nem veszi észre, hogy a tutyi-mutyi közben, kitakarított, elment a gyerekekért az oviba, és meleg étellel várta haza anyukát.
Az irigyelt szomszéd meg soha nincs otthon, és az asszonya folyton egyedül van. Az az asszony pedig a tutyi-mutyit irigyli. Pedig neki nem kell dolgozni járni, hiszen a jövő-menő, intézkedő férj előteremt mindent, mégsem elégedett.
Asszonyokról: az egyiké, jaj annyira nem ad magára, otthon mindig csak kinyúlt ruhában főz, meg mos, bezzeg a szomszédasszony. S persze nem veszi észre ő sem, hogy szomszédasszony nem főz-mos-takarít, minden idejét a kozmetika-körmös, a fodrász és a shoppingolás köti le, ételt hozatja, vagy étterembe viteti magát.
És a bezzeg szomszédasszony férje pedig sóvárogva szimatol a levegőbe, amikor hazaér, hátha egyszer az ő lakásukból szállna ilyen finom "vacsora"illat, mint a szomszédból.
Nagyon szélsőséges és leegyszerűsített apró példák...
Kedves Hölgyem! Belegondolt-e már abba, hogy amikor nyilvánosan kétbalkezesezi le a férjét, akkor ő mit érez magában?
Vagy kedves Uram, Ön gondolt-e arra hogy a felesége mit érez, amikor az ételt, amit olyan nagy szeretettel készített Önnek, lebecsmérli, mert az édesanyja, vagy a szomszéd Laci-konyhájának főszakácsa ezt mennyivel jobban főzi?
Vagy amikor kedves Hölgy, a férje olyan konyhabútort csinált magának, hogy az hét nyelven beszél, mégis olyan bunkó a férje (Ön szerint), mert nem képes egy könyvet sem elolvasni...
Vagy kedves Uram, megfordul bizony a vékony szép nők után, ez nem baj, sőt, egészséges dolog, de otthon nem kellene a feleségét, aki szült néhány gyermeket Önnek, a földbe döngölni, mert az ő formái már nem olyan tökéletesek, és...
És sorolhatnám...
Mert ezek a nap, mint nap az ember felé érkező negatív hullámok, olyan rezgéseket váltanak ki, amelyek sajnos el is hitetik az emberrel, hogy alkalmatlan. Bármiről is legyen szó.
Legyen az egy iskola, ahol mondjuk, egy tanár tesz megjegyzést, vagy romboló kritikát...
Legyen egy munkahely, ahol valaki mindig érezteti a másikkal, hogy ő mennyivel jobb, vagy valaki mindig talál kifogásolni valót, mert őt az élteti. Abba nem gondol bele, hogy a másiknak ezzel fájdalmat okoz.
És így élnek, napról-napra, messze elkerülve a tükröt, amelybe, ha belenéznének, elég érdekeseket mutatna.
Ahelyett, hogy megbecsülnék azt, amijük van, a lehetőségeket, a körülményeket, amelyben élnek, laknak, dolgoznak, az embereket, akik körülveszik őket, akik személyes kapcsolatot jelentenek a világgal. Akikkel meg lehet osztani a gondolatokat, érzelmeket, a tudást, a tapasztalatokat, akikkel mindezeket együtt át lehet élni. Ha hagyják….
És nem kell hozzá sok… Türelem. Szeretet.
Tudni kell az embernek önmagáról, hogy kicsoda.
Egy ember, akinek érző szíve van, gondolkodó agya.
Amikkel csodákra képes. Nem szabad engedni a külvilág romboló befolyását, mert ha nem ad hitet magának az ember, akkor úgy működik, mint a kisgyereknél, akinek ha azt mondják, buta vagy, rossz és engedetlen, azzá is válik.
Nem szabad a saját elvárásaikat alább adni, mert másnak nem tetszik. Igen változni is tudni kell, nem mindenáron, igyekezve építő jelleggel.
Meg lehet ingatni valakit a hitében elég erősen, amikor a körülmények még össze is játszanak ellene.
Vajon mi ennek az oka?
Hogy még jobban ellen tudjon állni, hogy még erősebb legyen, hogy kitartóbb, és megtalálja az önbecsülését, amivel fityiszt tud mutatni.
Nem, ne higgye senki, hogy ez egyik napról a másikra úgy megy, mint a karikacsapás.
Ezen, ezzel is dolgozni kell, fejleszteni magát az embernek.
Megtartani a saját értékét az embernek.
Járta az útját, tanult, képezte magát, hiszen ez az élet rendje. Voltak nála jobbak, voltak vele egyenlő képességűek, voltak gyengébbek, hiszen ez természetes. A tudás, amit az évek során megszerzett, a tapasztalatok, amit az évek tettek rá, ezek kophatnak, de el nem múlnak, azok az övé maradnak.
Erre büszkének kell lenni, és hinni kell benne.
Nem szabad saját magáról sem lemondóan ítélkezni, ledegradálnia magát az embernek.
Ez nagyon fontos, hiszen, hogyan mondjon a világ jót valakiről, ha ő sem hisz magában, a saját képességeiben?
Nem könnyű lépések ám ezek, mert olyan könnyen kiszalad az ember száján egy-egy magát becsmérlő mondat, hogy észre sem veszi, és mindennapossá válik.
Le kell erről (is) szokni.
Mint ahogy arról is, hogy ítélkezzen mások felett.
Tudni kell elfogadni dolgokat, de tudni kell változtatni azon is, ami nem működik.
Viszont egyetlen egy ember van, akire mindig számíthat. Az pedig önmaga.
S ha magának nem adja meg a megbecsülést, ha vitatja a saját értékeit, ha megkérdőjelezi a magába vetett hitet, akkor már régen rossz…
Aláveti magát a külvilág megítélésének, értékrendjének, a sajátját meg sutba dobja.
Akkor újra meg kell tanulnia megnyitni a szívét először is önnön maga felé, és ha saját magára már mosollyal tud gondolni, akkor nyithat a világ felé is.
S, hogy miért írtam egyes szám harmadik személyben és nem többes szám első személyben?
Nos… mindenki maga döntse el..
***********************
Kaleidoszkóp
A színek, az állandóan változó képek, alakzatok varázslatba ejtettek és ejtenek a mai napig.
Hiszen elég egy apró rezdülése a kéznek és máris új formák alakulnak ki, és soha nem lesz olyan, mint előtte volt, mint amiben előzőleg gyönyörködtünk.
Hiába próbálgatjuk visszafelé igazgatni, az már másnak mutatja magát.
Mint a napjaink és az életünk. Váltakozó és ismétlődő motívumok napról napra, azt hisszük monoton és egyforma, mégis egészen más. Rávetíthetjük ezt a munkánkra, kapcsolatainkra, mindez olyan sérülékeny és érzékeny, hogy minden kis minimális mozdulatra megváltozik. Az alakja, a formája, a színei és a hangulata.
Természetesen magam is így vagyok vele, egyik nap úgy gondolom, minden szépen halad a saját medrében, majd másnap egy elejtett, odavetett szó, egy furcsa pillantás vagy egy váratlan esemény hatására tótágast áll minden.
Akkor olyan érzésem támad, hogy fuldoklom, és összecsapnak a hullámok a fejem felett…
Örkényt idézem:
"…igen rossz időjárási viszonyok között, az éjszaka sűrű sötétjében, tomboló szélben, zuhogó esőben, az erős hullámverésben hánykolódva, amikor már a többi magyar, csupa derék matróz, a tengerbe veszett, én egészen véletlenül rájöttem arra, hogy ha a két karomat előrelököm, és, mintha eveznék, hátracsapom, a lábamat pedig, ahogy a békák ugrálnak, széjjelrúgom, akkor, ahelyett hogy én is elmerülnék, és a vízbe fulladnék, a felszínen bírom tartani magam.
…Létezik ez? Tudtatok róla? És ha tudtatok, miért nem szóltatok? Ha még tíz percig kibírom szusszal, talán idetéved egy hajó, és észrevesz, és kiment. …Halló! Figyelem! Hallgassatok szómra, és ha hasonló bajba keveredtek, kezetekkel-lábatokkal kapálózzatok, nehogy a hullámok elnyeljenek."
No, szóval ilyenkor igyekszem én is úszni, akár az árral szemben, bár néha elfáradok, akkor pedig sodor magával, és utána még több energiát igényel, hogy folytassam a küzdelmet a háborgó hullámokkal. Örömmel tölt el, amikor a felszínen tudok maradni, mert látom a napot, az eget, várom a szélcsendet, hogy kicsit könnyebben haladjak. De amikor felettem is felhők tornyosulnak, és rám vetítik árnyékukat, villámlik, dörög és még eső is hullik a szemembe, néha nem tudom mi tévő legyek.
Látom magam körül a sodrásban az arcokat, akik nem tesznek semmit annak érdekében, hogy változtassanak az irányukon, és hallom a hangjukat, amivel vádolnak, miért nem húztam magammal őket ki az örvényből, csak alibit keresnek. Nem rajtam múlott, elég lett volna annyit tenniük, hogy a segítő kéz felé legalább kinyújtsák a sajátjukat.
De a rettegés, a félelem az újtól, az önérzet, a fantáziátlanság, a becsvágy valamint a saját felsőbbrendűségük víz alatt tartotta a kezüket. Volt, akinek a grabancát elkaptam, hogy húzzam, de saját örvényébe keveredett és még távolabbra, mélyebbre sodródott. Mert nehezményezte, hogy hajánál fogva próbálok segíteni. Tudom jól, az adott pillanatban fáj, de ha csendes vízre ér, enged a szorítás és kitisztul a kép.
Ezért néha nem tudom mi is lenne a jó. Magam haladni, pedig olykor néha jól jönne egy mentőöv, de nem tudhatom, a hajó merre halad tovább, amiből kidobták. De csakis én dönthetem el az irányomat.
Mert hiszek abban, hogy nem folytonos háborgó víz az utam, egyszer partot ér egy csendes, nyugodt lagúnában. Ahol a békesség és a szeretet, a nyugodt környezet jellemző. Ahol nem a kétség és a tehetetlenség uralkodik körülöttem.
Ahol szól a zene, a munka és a játék megfér egymás mellett, ahol a képzelet szárnyalhat, és valóra válhat. Ahol nincs harc az előbbre jutásért, mindenkinek akad hely bőven. Ahol felszabadultan nevethet az ember, vagy sírhat, ha olyanja van, nem állítanak fel rögtön a háta mögött gyanakvó kérdésekkel teli táblákat, miért teszi.
Ahol jól esik lenni, tenni azt, amit szeretek, ahol tudásom és lehetőségeim virágoznak és ahol a kis kaleidoszkópom a fény felé tartva nem zavar, hogy változnak a színek és a formák.
És így élhetném én is az életem, hol egyszerű alakot öltve, hol pedig a szivárvány minden színében tündökölve, varázslatosan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése